Bár a kalandparkban „kalandozni” nem számít extrém sportnak, sok olyan tényező és körülmény van, ami onnan lett átemelve. Ezek közül a legnyilvánvalóbb, hogy a kaland a magasban történik. A feladatok nagy részét jóval a föld felett, bizonytalan, kitett helyzetben kell végrehajtani. Sok esetben úgy, hogy sem a lábunkat, sem a kezünket nem használhatjuk a megszokott, kényelmes helyzetben.
A technikai extrém sportokban az alap felkészülés része, hogy „Bízz az eszközben!” Ez a bizalom azonban sajnos nem jön könnyen. Az íróasztal mellől felállva egyszer csak ott billegünk 10 méter magasan, egyszál dróton egyensúlyozva, csupán egy ujjnyi vastag kötélhez kötve – nos, ott nem a bizalom jut először eszünkbe. De ez még csak a kezdet.
A magasba emelt kar vér és ezáltal oxigén ellátása elégtelen. Emiatt ha a karunkat sokáig így tartjuk, akkor oxigénhiányos (anaerob) állapot jön létre ami az izmok – még az edzettek is – elsavasodásához vezet. Emiatt azok először lassan, majd egyre gyorsuló tempóval, végül teljes elgyengülnek.
Definíció: A pánik olyan érzelmi állapot, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt (wikipédia).
Elgyengült izmainkkal, egyre inkább kezd rajtunk elhatalmasodni a tehetetlenség és a kétségbeesés érzése és hopp, már ott is vagyunk a fent említett érzelmi állapotban, a pánik állapotában. Kapkodni kezdünk, görcsösebben kapaszkodunk, ami felemészti a maradék energiánkat is, majd eljön az a pillanat amikor elfogadjuk a sorsunkat, hogy itt a vég és hagyjuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. És az jön is azonnal. Nem történik semmi. A biztosító eszközök teszik a dolgukat. Egy kicsit lógunk a beülőben, majd visszaászunk és folyathatjuk ott, ahol az előbb abbahagytuk. És egy-két ilyen eset után eljön az a pillanat, hogy „Elkezdünk bízni az eszközben”.
Jó hír! Ennek a bizalomnak a megszerzése felgyorsítható, az elgyengülés üteme lassítható és a pánik teljesen elkerülhető.
Mielőtt nagy dirrel és durral a legnehezebb feladatnak ugranánk neki, itt is érdemes a fokozatosság elvét szem előtt tartani. Kezdjük az egyszerűbb, könnyebb pályákkal. Minden magasságban csináljunk több szándékos „beleülést” akár „beleugrást” amivel csökkenthetjük kételkedő tudatalattinkat veszélyérzetét. Ne rohanjunk. Ez nem verseny, nem időre megy. Két pálya között álljunk meg kifújni magunkat. Ahol lehet pihentessük a karjainkat – a lerázás nagyon hasznos. Ha lehet, kövessünk egy olyan társat (ismerőst, ismeretlent), aki magabiztosabban mozog – növeli az önbizalmunkat ha azt látjuk, hogy a feladat nem lehetetlen, sőt talán sokkal egyszerűbb mint azt előzőleg gondoltuk.
Ha mégis megijednénk, nyugodtan válasszunk egy másik pályát és térjünk vissza később, ha már magabiztosabbak vagyunk.